...

Nahh...Királyfi odaát zongoráz, Macs láthatatlan bogarakat hajkurász, Tóbi az asztal alatt mász, Kutya a ház előtt önként áz, én firkász...egy belvárosból való visszatekergés utáni szárítkozást követően.
Hurka-lánnyal nézegettünk végig néhány fotokiállítást. Ami azt illeti, egy szemérmetlen gyümölcs csendes életén kívül, egyedül egy félig halott arcú, balerina baba kényszerített hosszasabb hökkenésre. Makulátlan ártatlanságával, valószerűtlen tökéletsségével. Szerettem volna megérinteni. Megsimítani. Közvetlenül érezni ujjaim alatt a Szépséget.
Ahogy most ŐŐŐ érezheti a billentyűkön át. Szeretem hallgatni. Mindegy mit csinál, értem. Az én titkomat is játsza.
Meg V.-ét is. amit megtagadott. Az önfelszabadító aktusáig.
Az utlolsó héten vallotta be. Nem nevezte nevén, csak jelezte, hogy jól hittem. Mindazt ami a lényege volt.
Vártam. Készültem a pillanatra, amikor felszakad az összes elválasztódás és egybemosódik minden. Forró szívcsakrák találkozására abban az ölelésben, amivel elkezdődik valami.

Mint mikor 8 év után találkoztam Dé-vel. Itt őrzöm kis hülye, ostoba ragaszkodásom, régi dacom, ellenállásom, gyomorszájbarúgott illúzióim nyomait a testemen. Aminek annak idején ő is ugyanolyam elszántsággal feszült.
Csak épp, én bírtam tovább.
Aztán, poklok és mennyek, sok apró megvilágosodás, szemléletmódváltás, csodás megújulás, mégis hiányzott Dé feloldozása. Magamat már feloldoztam, ám ezesetben az mégsem volt elég.
Majd, egyszercsak ott voltunk. Teljesen másképp és ugyanúgy. Minden valaha született elképzelés megvalósulásaként. Minden árnyék hús-vér testeként. Tapinthatóan ott.
Noha úgy tűnt, sosem lesz megfelelő pillanat erre. Minthogy vannak találkozások, melyekhez soha, egyetlen pillanat sem bizonyul eléggé megfelelőnek. Vagy csupán annyira elhomályosítják intuíciónkat a különböző zavaró érzelmek, hogy nem ismerjük fel. Aztán, egyszerűen megtesszük és arra eszmélünk, h. "megkönnyebbült egy kicsit minden".
Hát, így esett akkor is. Csak néztem, csak nézett. És felszívódott minden régi és rejtett amit két sebzett gyerek ejtett egymás mezítelen felajánlásán.
Majd azután az Ölelés után, amikor minden megtorpant egy pillanatra, és tényleg nem volt se középpont, se semmiféle határ...megingathatatlanul tudtam, hogy EZ a megbocsájtás.
Végre végképp lehetségessé vált miden.

És felismerhettem azt, aki felismert, mert olyan boldog teljességben éltünk már együtt egy másik életben.

Csak ezt akartam. Elmondani V.-nek. Azokkal együtt, amikre szintén nem adott már esélyt. Nekem sem.
Vajon hogy van ez? Mikor fogja fel az ember az ilyesmit teljesen? Vagy miként? Milyen az?
Szeretném, tudni. Mint ahogy kiskoromban szerettem volna megtudni milyen a tűzhelylap forrósága, milyen érzés, ha a figyelmeztetés ellenére a csupasz sarkamat a forgó küllők közé dugom, mikor a bicikli csomagtartóján ülök..., ha otthagyom az ujjaimat az ajtó mögött,mikor csukódik.hiszen mégis milyen az az éles fájdalom, amire figyelmeztettek, hogyhogy éles?
Ezeknek a tapasztalatoknak a megszerzésére azonban nyilvánvaló módot lehetett találni.
De erre..erre nem tudok egyet sem.
Mintha nem pusztán az elngedésen múlna. .. talán mégis. ?