"Mindig péntek..." egyszercsak azon kapom magam

Reggel mikor tepertem befele -szokás szerint késve-, megálltam a pirosnál 2 autó között. Az egyikben egy fószer ült, aki a feltekert ablak ellenére is jól hallhatóan azt üvöltötte a barátnőjének, nyílván válaszul valamire, hogy "mert éhes vagyok bazmeg!! érted? és mindjárt szétrobbanok!!!"

Zéé...drága kis Zé barátom is nagyon morcos lénnyé változott, Lóáll pedig képes volt megöklözni a falat is, ha nem jutott időben táplálékhoz :)

Érdekesss...mikor nőkkel voltam, rám is jellemzővé vált. Vajon, ezööö, olyan férfi cucc? Gondolom evolúciós genetikai alapokra visszavezethető. Mert nézzük,hogyan definiáljuk pl. etológiailag az agressziót:
" mint egy magatartást, amelynek célja valamely erõforrás megszerzése, illetve a vetélytársak kiszorítása az erõforrás birtoklásából.."
Eegen..talán valami ilyesmi lehet, nem?-nekik kellett vadászni, ahhoz nem rossz motiváció az agresszió.. Ez azt is megmagyarázná relatív szinten, hogy mások felé miért is.. :)


2 napja a fodrászüzletben ültem épp az unoketsóm keze alatt, és a tükörből megláttam egy nőt, akivel pár éve volt szerencsém (a helyzet, amiből kifolyólag, inkább nevezhető szerencsétlenségnek, bár, nyílván meg volt a maga szerepe ami fejlődést hozott) találkozni Vele, az irodájában. Erőteljes -mindenféle erőtől teljes,mégis csonka-közöm volt egy védencéhez, és adódott úgy, hogy vele kellett mennem bizonyos papírmunkák végett.
Emlékszem, akkor is különös hatást gyakorolt rám az óceánok nyugalmát magában hordó-kivetítő ügyvédnő, aki nem beszélt többet mint amennyit feltétlenül szükésges volt, és szinte lehetetlenség volt -azidő alatt legalábbis- a közszemlére tett énje mögé látni. A blézer ujja alatt viszont sikerült felismernem egy tetovált pillangót. A csuklóján viselte, és ellentétben azokkal, melyeket sokan a fenekükön és bokájukon hordanak, furcsán tetszetős volt..valamiképp misztikus is, bár, ezt nem tudnám megmagyarázni. Mégis jelezte számomra, hogy itt valami izgalmas titok rejtőzködik.. Ezt súgták a furcsa könyvek is a polcokon.
Szóval, néztem a tükörből ezt a magas, vékony, kortalan nőt, ahogy újságot lapozgat, nézelődik, néha egy egészen aprányi pillanatra megcsillan valami érdeklődő báj az arcán, de egyébként se boldog, vagy boldogtalanságot, se könnyedséget, se súlyt, se közönyt, se semmit sem mutat...
Mégis: a mozdulatai, ahogy megérint dolgokat (mintha vigyázna a lelkükre), ahogy kislányosan leguggol, hogy szemügyrevegyen egy tégelyt a vitrin mögött...minden nagyon, nagyon erősen arra bíztatott: ismerd meg!!
Muszáj!
Nem tudom miért..talán a személyes üzenete miatt...
Egyszerűen csak..néhány Rilke sorral tudom magyarázni, ami eszembejut ennek kapcsán:

"Mert akármilyen rejtélyes lehet is a halál, annál még rejtélyesebb egy élet, amely nem a mi életünk, amely nem a mi részünk, és éppígy, anélkül, hogy látna minket, ünnepli az ünnepeit, amelyeket mi csak kívülről nézünk - egy bizonyos olyan zavartsággal, mint hívatlanul érkező vendégek, akik más nyelven beszélnek."