konec

Kedves Mindenki!

a blog mint olyan, mindigis idegen volt tőlem. Sokféle blog létezik, de a legtöbb asszem naplóra hasonlít. És amennyiben ez így van, megha egyesek kikérik maguknak, hogy te csak ne kommentáld az ő saját oldalukat ahová azt írnak amit akarnak, akkor nem nagyon értem, hogy miért fontos hogy lássa más is.. Kétségtelen, hogy különösmód inspiratív a tudat, h. mások olvasnak, ezt kár lenne tagadni...node akkoris. Megfigyeléseim szerint a legtöbben folyamatosan szenvelegnek, hogy milyen szar, milyen nyűg az élet -kilépni persze gyáva mind..s ez ostobaság is-, s hogy nekik mennyivel nehezebb, mert az átlagemberek, meg ők..örökösen csak a különbségek..lányok, akik igyekeznek bazi tökösnek bizonyulni a hördkör szlenggel agyoncsapott intellektuális kínlódásukkal-egyik másik oly kísértetiesen hasonlít, mintha összebeszéltek volna, de az egymásrahatás mindenképpen nyílvánvaló, főként ha az is,hogy egy körbe tartoznak..dee, ezzel sincs gond, csak nekem nem jön be-, nem egy, tucat ilyet találok.biztos tükör, és akkor jobban górcső alá veszem magam
Az egészben nem találom azt a felhőtlenséget meg egymás iránti tiszteletet, meg nyitottságot, ami nemcsak elméletben kell hogy létezzen, azért, mert tudjuk, hogy illik, vag ytovábbi jófejségi pontok járnak érte.
A túlzások, és nagyzomán bezzegeskedésekre nem helyes ha mondok bármit, ugyan miért ne írhatna bárki amit akar, színházban nőttem fel, tudom hogy van ez...a képtelenségekkel, amiket vásznon nem hinnél el, ámde az életben történnek. Valószínűleg ezért kerülnek Utamba mindig elképesztő élettörténetű emberek, amik sokszor még az enyémen is bőven túl tesznek.
Egyszónak is száz a vége, unom ezt, amit felvetettem, azt mind csekkolnom kell magamban is, ennyi volt a tanulság, az önképzőkör része.
V. halála után kedzdtem ezt el írni, hátha könnnyebb lesz, olyan sebezhetőek vagyunk veszteségek által..noha ért már. mentek el fiatalon az életemből, vagy a sajátjaikból..Nem gondoltam, hogy V.-vel másképp lesz ez..az elengedéssel, meg ilyesmi.
Azt hiszem egyeltalán nem lett könnyebb, nem fáj kevésbé..nem tompult az illata orromban, sem a szívverése a mellkasára tapasztott dobhártyámon...ugyanúgy kiszabadul minden felbontott juharszirupos üvegből, és nem hallgatnak rám a hangszórók a tesco-ban sem, hogy kuss legyen...egyfolytában a gitározását hallom..meg ahogy énekel..és egyeltalán..
az első mindentszabadnincshatár.
ha sikerült volna felküldeni akkoris sokáig burokban élne ott..de legalább ott lenne..
tudom, h. legtöbb esetben magát siratja az ember, h. szegény ő, jól itt hagyták, hiányt okoztak..de én azt érzem, hogy abba nem tudok belenyugodni, hogy Neki most olyan rohadt szar..hogy flesbekem van..és újraélem az összemosódott identitástudatot, és én vagyok Ő...ahogy ott áll a fényrengetegben, mintha érezném azt az egészet amit okozott magának..AZT AKAROM HOGY BÉKÉBEN LEGYEN..de a karma törvényei szerint ez lehetetlen. nagyon sokáig ...rátenném magam erre az én vagyok Ő flesh-re? ezt, nem tudom...valószínű, hiszen bármit magam köré manifesztálok, kiskorom óta..
hogy pont neki nem..pont NEKI nem tudtam. nem tudtam..hogy pont Őt nem tudtam emlékeztetni hogy Te fasz!! élni kell, csinálni kell! ..el kéne engedni ezt..Őt..
mintha ez is nyavajgásféle lett volna. úgy tűnik, én sem kerülöm el ezt a csapdát, úgyhogy
most innét én leköszönök, elindiánszökellek
és maradok a jól bevált, vaskos "gondolkodó fütezet"-eimnél.
:)